Csányi Vilmos: Evolúciós bolondságok

Csányi Vilmos  2007.07.12. 08:02

Evolúciós bolondságok

Az Anyatermészet igencsak flúgos némber, ezt minden biológus igazolhatja. Itt vannak például különös gyermekei, a paradicsommadarak, amelyek hímjei csodálatosan nagy, színes tollbokrétákat fejlesztenek ki, hogy a nőstények kegyeit elnyerjék, valamint, és itt jön a bolondság, hogy felhívják magukra a kisragadozók figyelmét, és ezzel jól megnehezítsék saját menekülésüket. Így azután nem csoda, hogy a pompás hímeknek mindössze egy százaléka lesz a következő generáció létrehozója, a többiek csupán a ragadozók étvágyát elégíthetik ki. A zsiráfot mindenki ismeri. Hát nem röhejes azzal a mértéktelenül hosszú nyakával? Még inni sem tud rendesen, mert alig tud lehajolni a vízhez. Az alacsony növésű, finom réti füvekről meg talán nem is hallott. Arról az ormótlan, bár nagyon kedves valakiről, aki valamiféle elmebeteg ötlet folytán az irdatlanul kinyújtott orrával kénytelen a lombot a fákról letépni, már nem is beszélek. Az evolúciós folyamatok minden józan megfontolást nélkülöző, szertelen és néha kimondottan rosszindulatú természetét bizonyára sikerült a fenti néhány példa segítségével igazolnom.

A legnagyobb ászomat azonban azoknak tartogatom, akiket a biológia talán nem érdekli annyira, mint engem, és az állatkertben is ritkán látott vendégek. Az evolúció legképtelenebb, sületlen, hagymázos ötlete minden kétséget kizáróan az ember, becenevén a Homo sapiens volt. Öt-hat millió éve a bioszféra üde színfolt volt a bolygón sokféle állattal és növénnyel, amelyek között persze szép számmal voltak mulatságosak, netán bolondosak is, mint azt példáim is igazolták, de az ökológiai rendszer kiegyensúlyozott volt, és úgy látszhatott, hogy tartós, szép jövője sok százmillió évre biztosítva van. És ekkor a rendszer finom, olajozott kerekei közé por, homok, öklömnyi kövek, kátrány, mindent feloldó savak és lúgos mosópor került. Recsegés, ropogás, pattognak a fogaskerekek, égett fémszag, füst és korom. Mi is történt?

Egy derék, csimpánzméretű, a fák ágai között kiegyensúlyozottan élő majom megőrült.

Őrületének első, még biológiainak tekinthető hullámaiban gyorsan ledobta kellemes, szigetelő, eső, szél, hideg és tűző nap ellen védő bundáját, és teljesen csupaszon kezdett szaladgálni, méghozzá a talajon, ahol ezernyi veszély leselkedett rá. Miután csupasz teste sokat didergett, gyorsan finom hájréteget növesztett a bőre alá, hogy a hideg ellen védve legyen. Ekkor persze nagyon melege lett, és mivel a hájat nem lehet felborzolni, és így szigetelő hatását csökkenteni, izzadságmirigyeket növesztett, és a melegben napi sok liter víz kiizzadásával állította helyre hőmérsékleti egyensúlyát. Ennyi vizet persze tápláléka nem tartalmazott, ezért a majmok számára különösen veszélyes tavak és folyók partja mellé igyekezett települni, ahol a legnagyobb ragadozók szokták esti vacsorájukat megszerezni. Tiszteletre méltó majomősei forogtak sírjukban.

Még úgy-ahogy elviselhető lett volna mindez, ha mint a rendes állatok, kis létszámban, egyedül, legfeljebb családi kötelékben vetélkedik fajtársaival, és védekezik a nagyobb ragadozók ellen, mert így elméjét az állandó harc lefoglalta volna, és további őrültségei talán eszébe sem jutnak. Sajnos nem így történt. Fittyet hányva a természetes szelekció mindenkire érvényes szabályainak, újabb, különös, felháborító, bolond akciókba kezdett. Nagy csapatokba állt össze, és egy biológus számára szinte elképzelhetetlen módon – a szakma egy része még ma sem hiszi el –, elborult elmével a saját egyéni, jól felfogott érdekeit a csapat érdekei mögé sorolta. Ugye, minden normális állat tudja, hogy leszármazási sorát utódai csak akkor folytathatják, ha az éppen élő láncszem, vagyis ő maga, mindent megtesz annak érdekében, hogy fajtársait a háttérbe szorítva mindenből neki jusson a legtöbb. A legnagyobb cupák, a legjobb búvóhely, a legszebb nőstény, a legtöbb utód. Nem így a csupasz majom. Zárt csapatai elosztották egymás között a megszerzett erőforrásokat, így mindenkinek jutott, még annak a színvak, gyenge hallású, meglehetősen vézna egyednek is, aki később unalmában, mert már arra sem volt szüksége, hogy maga járjon el vadászni, hiszen a csoport erősebb tagjai minden jót a helyébe hoztak, szóval unalmában feltalálta a távolba ható nyilat. Ez az első pillantásra is elmebeteg ötlet azután sok egyéb marhasághoz vezetett. Kiderült, hogy néhány ügyes majom képes halomra lődözni a közelben sétáló, érdeklődő állatokat, és a szerencsétlen prédának már csak a legízletesebb részeit fogyasztották el, otthagyván a hús és a csontok nagyobb részét, maguk köré csalogatva ezáltal a hulladékra éhes fenevadakat. Továbbá lehetővé vált, hogy csupasz, hájas és izzadó testük köré az állatbőrökből egy újabb nevetséges réteget kerítsenek, amit később ruhának neveztek el. Minden biológus igazolhatja, hogy nincsen még egy tisztességes állata a földnek, amely ezt megtenné. A ruha nemcsak fölösleges, kényelmetlen, nehéz, és megszerzéséért más élőlényeket kell elpusztítani, hanem még azzal a hátránnyal is jár, hogy viselője a jól megszokott, saját tulajdonságaira méretezett szülőhelyéről képes elvándorolni, kietlen, hideg tájakra, ahova értelmes majom soha be nem tette volna a lábát vagy a kezét. Így a csupasz majom az egész bolygót elfoglalta, ami eleve felborítja a bioszféra viszonylagosan elszigetelt részek korlátozó kölcsönhatásán nyugvó kényes egyensúlyát.

Liberálisabb iskolához tartozó elmeorvosok talán még képesek lennének némi logikát csempészni a vadászatra alkalmas fegyverek és a ruházkodás excentrikus használatába, de a legparányibb racionalitás sem lelhető fel az ember speciális bolondériájában, az állandó konstrukciós szenvedélyben. A konstrukció sokféleképpen megnyilvánul, például a nyelvhasználatban, a szabálykövetésben vagy a tárgykészítésben. Az állatok között is előfordulnak alkalmi konstruktőrök, gátat építenek a hódok, várat a termeszek, fészket a madarak. De náluk a konstrukció mindig hasznos célokat szolgál, és nem hatalmasodik értelmetlen, pusztító szenvedéllyé.

A legmindennapibb konstrukciós tevékenysége az embernek a bolond beszéd. Köztudott, hogy az állatok nem beszélgetnek. Ugyan miről is kéne beszélgetniük? Állandó versenyben élnek fajtársaikkal, és ha értesüléseket szereznének arról, hogy a másik egyed éppen mit tervez, mi a közvetlen szándéka, hogyan érzi magát, akkor ezt az információt azonnal a saját hasznukra fordítanák, és az efféle cserfesség hordozója nem sok nyomot hagyhatna az utánuk következő generációkban. Nem így az ember, aki idejének nagy részét fecsegéssel tölti, és számára a másik elmétől származó információ sokszor fontosabb, mint a kenyér. És persze mindent megtesz azért, hogy a saját képtelen elmeszüleményeit másokkal közölje, elemezze, terjessze. A nyelv segítségével elképesztő történeteket lehet kitalálni és elmesélni, amelyek se ételnek, se takarónak nem jók, igaz, a szaporodásban néha segítenek, de minden más szempontból az értelmetlen pazarlás fő forrásai. Ahelyett, hogy az ember a környezetében lévő érdekes állatokat, növényeket figyelné, és vigyázna rá, hogy ezek a saját érdekében mindig megtalálhatóak legyenek, történeteivel elképzelt világokat teremt angyalokkal, démonokkal, képletekkel, imaginárius számokkal, kicsi atomokkal és nagy bummal. A legőrültebb dolog azonban az, hogy a kitalációkkal nem elégszik meg, hanem mindjárt meg is akarja csinálni. Különböző anyagokból tárgyakat, szerszámokat, gépeket hoz létre elképzelhetetlen mennyiségben, és azután ezekről is mindenféle eszébe jut, amit szívesen elmesél. A legtöbb tárgynak csupán az az egyedüli értelme, ha ezt a szót szabad a tárgyakkal kapcsolatban használni, hogy valakié legyen, hogy birtokolni lehessen, legfőképpen gyűjteni, mutogatni, venni, eladni, cserélni. A beszéd és a tárgy konstrukciók egymást serkentő körfolyamatának az lett az eredménye, hogy a tárgyak mint új, képtelen fajok egyedei benépesítették a földet, kiszorították jó részéről a bioszférát és lakóit, sőt ma már az embernek magának is csak pici lyukak jutnak egy-egy rosszul konstruált betontákolmányban.

Hova vezet ez?
Súlyosbítja a helyzetet a szabálykövetés esztelen tulajdonsága. Az állat mindig érzi, tudja, hogy számára mi a jó, és cselekedeteit ez határozza meg. Nem így az ember. Kitalál valami baromságot arról, hogy egy adott esetben hogyan kell eljárni, ami esetleg akkor és éppen ott némi hasznot hajt egy csoportnak, vagy talán csak lehet róla beszélni, és a többi bolond ezt azonnal szabálynak tekinti, lehet, hogy ők maguk sohasem jöttek volna rá a kitalációra, de ész nélkül másolják, a szabály utasításait megtartják. Szabály szerint élik életüket, építik házukat, nevelik gyermekeiket, még akkor is, ha a körülmények már rég megváltoztak. Valaki például istent talált ki, amit senki se látott, és még sok száz generációval utána is azt hiszik, hogy van isten, vannak ördögök, van kezdet és van vég, mert a régi szabályok ezt állítják. A sok régi, elavult szabályt pedig tradíciónak tekintik, és gondosan őrzik, nehogy véletlenül megváltozzék. Ez a tradíciókövetés legalább akkora bolondéria, mint az ellenkezője, amikor új, kipróbálatlan haszontalanságokat gondolnak ki, és azonnal alkalmazni kezdik. Ezt nevezik reformnak, haladásnak, modernnek. “Ami új, az jobb”, hirdetik ezt az evolúciós és logikai képtelenséget. Képtelenek belátni, hogy mindkét bolondéria pusztulásukhoz vezet, vagy azért, mert a régi szabályok az új helyzetben már nem megfelelőek, vagy azért, mert a hirtelenében kigondolt új nem biztos, hogy beválik.

Az ember, aki szerényen sapiensnek, bölcsnek nevezi magát, noha bolondok bolondja, képtelen korlátozni populációjának méreteit, képtelen megakadályozni a haszontalannak ítélt anyagok felhalmozódását, képtelen alacsony szinten tartani az energiafelhasználását és képtelen békésen együtt élni a bioszférával, amelyből vétetett.

Ki fogja ráhúzni a jól megérdemelt kényszerzubbonyt?

És mikor?