/Matasicsi/

"Gyönyörű az élet, bár néha nem értem.
Vannak percei, mit nem kéne megélnem.
Én tehetek róla? Lehet, hogy igen,
de sok mindenről nem, ezt szívemből hiszem!
Az enyémben volt minden, szép és varázslatos,
pokoli, gyötrelmes, s néha iszonyatos.
Kaptam benne vágyat, szeretetet, álmot,
néha elfeledném az összes valóságot!
Sokszor volt fájó, csúfos az egész,
de talán most a rossz a múlt ködébe vész.
Most talán már jó lesz, minden pillanat,
valóra válhat egy meseszép gondolat.

Így kell már lennie! Elég volt a rosszból,
a félelmekkel teli, pokoli napokból!"
/szerző ismeretlen/

"Megsimogatom az arcod,
mert könnyes !
- csak így némán,
szó nélkül, csendben -
elég, ha a lelked hall engem!
- - -
...és hiszem, hogy tudod,
érzed: ez a legtöbb,
mit tehetek érted

/MATASICSI/

*

Oly furcsák vagyunk mi emberek,

  a lelkünk sir , az ajkunk nevet.

  Egymásról azt hisszük, boldog talán,

  s írigykedünk minden szaván.

  Azt hisszük, ha a másik szeme ragyog

  gondolatai tiszták, szabadok.

  S nem vesszük észre, hogy vennénk észre,

  hogy könnyei égnek csillogó szemében.

  Hazugság az egész életünk,

  hisz akkor is sirunk ha nevetünk

/Vadockah oldaláról/

*

Ahogy az Istenek mondják

Kitéptem egy szót magamból, amit magaddal vihetsz,
Kitéptem a szót,s vele együtt a szívet,
Kiszakítanám az érzést is,ha tudnám,s átadnám neked,
Hogy érezd azt,mit én érzek,s éld át mindíg velem.
Mond,miért nem adták az égiek,hogy mindenki ismerje azt,

/olimpus/

*

Lelkem olykor...

Lelkem olykor néma, csüggeteg,
máskor viharként tombol, kavarog,
józan és őrült pillanataim
hatalmas malomkövei között
vergődnek át  a  nappalok.
Tehetség,  tehetetlenség,
szilaj vágy, gyilkos félelem -
szívem buja,  zőld faágán
egyként  megterem!
Cimborám a vigyori  Ördög,
barátaim  az  angyalok,
kezembe szelidülnek szomorú
éjen  a  rojtos csillagok.
- - -
Lelkem olykor jámbor, gyermeteg,
máskor gőgös és bátor akarnok,
nem  vagyok  mégsem szolga
és  nem tudok lenni zsarnok!

/Matasicsi/

Ki viszi át a szerelmet

Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

/Nagy László/

---- "Azt kérded ki az igazi, ki a valódi barát? Az, akinek megérted minden kimondott és hang nélküli szavát. Kinek szemébe nézve meglátod minden apró baját, kit csendesen megvigasztalsz ha könny borítja arcát; ha ok nélkül bezárkózik, te átmászod hallgatása falát. Kinek nem hagyod, hogy egyedül vívja kilátástalan harcát. Kinek villanásnyi mosolya, apró kis öröme elűzi minden bánatod, s köztetek nincs olyan, hogy alulmúlnád őt, vagy túlszárnyalod. Kinek látványa szívedet és lelkedet melengeti, kivel jó a csend szavát hallgatni és együtt merengeni. Kinek nem számít mit vétesz, kis-e vagy nagy hibát, kivel ha beszélhetsz könnyebbé válik ez a nehéz világ. Az igazi barát kit szeretsz, tisztelsz, csodálsz, s ha választásra kerül sor, te szó nélkül mellé állsz. az a barát, kinek egy kedves szava többet ér, a világ összes, minden kincsénél. Az a barát, kinek öröme az örömöd, bánata a bánatod; kinek barátságát minden körülmény közt vállalod!!!!! "