Néha azt hiszem:
magamra lelten,
- jól feleltem -
megfeleltem.
érzem: szívem is
másképp dobban,
és ugyan ki
érthetné jobban
e változást?
aztán újra
szembe kell néznem
a valóság hideg
tekintetével.
arcomat kezeimbe
temetem,
de rájövök hamar,
hogy nem tehetem,
mert felfedném
gyöngeségem,
gyarlóságom,
- pedig nincs
is másom, -
mint hitvány
földi lényem.
- nem bűnöm,
nem erényem, -
csak lelkem
cifrátlan tokja!
mit tehetnék?
ki mondja meg
nekem: mi helyes,
mi helytelen,
mikor vagyok elvhű,
vagy épp' elvtelen?
mást mond az ész,
mást a szív szava!
járhatnék bolygók
útján, vagy
szivárvány ívén,
sétálhatnék
mezítlen lábbal,
mit számítana!
...
teszem, mit
a hétköznapok
sora diktál,
és belátom:
nem lehetek több
önmagamnál...
/Matasicsi/
"Gyönyörű az élet, bár néha nem értem. Vannak percei, mit nem kéne megélnem. Én tehetek róla? Lehet, hogy igen, de sok mindenről nem, ezt szívemből hiszem!
Az enyémben volt minden, szép és varázslatos,
pokoli, gyötrelmes, s néha iszonyatos.
Kaptam benne vágyat, szeretetet, álmot,
néha elfeledném az összes valóságot!
Sokszor volt fájó, csúfos az egész,
de talán most a rossz a múlt ködébe vész.
Most talán már jó lesz, minden pillanat,
valóra válhat egy meseszép gondolat.
Így kell már lennie! Elég volt a rosszból,
a félelmekkel teli, pokoli napokból!"
/szerző ismeretlen/
"Megsimogatom az arcod,
mert könnyes !
- csak így némán,
szó nélkül, csendben -
elég, ha a lelked hall engem!
- - -
...és hiszem, hogy tudod,
érzed: ez a legtöbb,
mit tehetek érted
/MATASICSI/
*
Oly furcsák vagyunk mi emberek,
a lelkünk sir , az ajkunk nevet.
Egymásról azt hisszük, boldog talán,
s írigykedünk minden szaván.
Azt hisszük, ha a másik szeme ragyog
gondolatai tiszták, szabadok.
S nem vesszük észre, hogy vennénk észre,
hogy könnyei égnek csillogó szemében.
Hazugság az egész életünk,
hisz akkor is sirunk ha nevetünk
/Vadockah oldaláról/
*
Ahogy az Istenek mondják
Kitéptem egy szót magamból, amit magaddal vihetsz,
Kitéptem a szót,s vele együtt a szívet,
Kiszakítanám az érzést is,ha tudnám,s átadnám neked,
Hogy érezd azt,mit én érzek,s éld át mindíg velem.
Mond,miért nem adták az égiek,hogy mindenki ismerje azt,
/olimpus/
*
Lelkem olykor...
Lelkem olykor néma, csüggeteg,
máskor viharként tombol, kavarog,
józan és őrült pillanataim
hatalmas malomkövei között
vergődnek át a nappalok.
Tehetség, tehetetlenség,
szilaj vágy, gyilkos félelem -
szívem buja, zőld faágán
egyként megterem!
Cimborám a vigyori Ördög,
barátaim az angyalok,
kezembe szelidülnek szomorú
éjen a rojtos csillagok.
- - -
Lelkem olykor jámbor, gyermeteg,
máskor gőgös és bátor akarnok,
nem vagyok mégsem szolga
és nem tudok lenni zsarnok!
/Matasicsi/
Ki viszi át a szerelmet
Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
/Nagy László/
---- "Azt kérded ki az igazi, ki a valódi barát? Az, akinek megérted minden kimondott és hang nélküli szavát. Kinek szemébe nézve meglátod minden apró baját, kit csendesen megvigasztalsz ha könny borítja arcát; ha ok nélkül bezárkózik, te átmászod hallgatása falát. Kinek nem hagyod, hogy egyedül vívja kilátástalan harcát. Kinek villanásnyi mosolya, apró kis öröme elűzi minden bánatod, s köztetek nincs olyan, hogy alulmúlnád őt, vagy túlszárnyalod. Kinek látványa szívedet és lelkedet melengeti, kivel jó a csend szavát hallgatni és együtt merengeni. Kinek nem számít mit vétesz, kis-e vagy nagy hibát, kivel ha beszélhetsz könnyebbé válik ez a nehéz világ. Az igazi barát kit szeretsz, tisztelsz, csodálsz, s ha választásra kerül sor, te szó nélkül mellé állsz. az a barát, kinek egy kedves szava többet ér, a világ összes, minden kincsénél. Az a barát, kinek öröme az örömöd, bánata a bánatod; kinek barátságát minden körülmény közt vállalod!!!!! "
Az örökbefogadás, a rászorultakról való gondoskodás nem az emberek találmánya. Számtalan tiszteletreméltó példa van rá az állatvilágban.
Kb. 5 évvel ezelőtt, Sütikével, a kutyámmal, a Duna partjára jártunk sétálni. Nagyon tettszett neki a víz, de bemenni nem mert, hiába noszogattam. Pacsált a szélén, úgy bokáig, de beljebb nem ment.
Minden délután, ugyan abban az időben megjelent egy szemmel láthatóan gazdátlan idősebb fiúkutya. Komótosan lesétált a vízhez, közben fél szemmel szemrevételezett minket. Bement úgy 10 méternyit, ivott, úszott kicsit, jól kiáztatta a bundáját, majd kijött és szép csendesen elballagott. Sütike kikerekedett szemmel figyelte. Mikor az öreg elment, ő is bement, óvatosan úszni kezdett. Aznap alig tudtam hazavinni, nem tudott betelni az új gyönyörűséggel. Azóta is a víz szerelmese, még télen is bemegy, ha teheti.
Egyik nap azonban nem egyedül jött. Vele volt egy kb. 3 hónapos tüneményes kiskutya, szintén csöves lehetett. Ugrabugrálva, viháncolta körül az idősebb kutyát, majd minket meglátva azonnal nekiiramodott felénk, gondolta játszhatnánk egyet. Félútról azonban visszafordult, odaszaladt az öreg kutyához, gondolom megkérdezni, hogy szabad-e. A válasz valószínűleg nemleges lehetett mert, lelohadt a jókedve, ott maradt az öreg mellett és fegyelmezetten végigcsinálta a napi szertartást vele. Be a vízbe, ivás, úszás, majd kicsi szagolgatás után elsétáltak fej-fej mellett. Csak a szeme sarkából csillogott ránk egy kis sajnálkozó vágyakozás.
Így nőtt fel a kicsi a szemünk láttára. Jó tanítója, jó apja lett az öreg csöves. Megtanította az életre védencét. Bölcs, megfontolt, jó tanító volt. Egyszer aztán már nem jöttek. Nem tudom mi lett a sorsuk, remélem jól alakult. Két nagyszerű teremtés volt. Ha valaki befogadta őket, biztosan jó társakra lelt bennük.